Nem szerénységből mondom, hogy keveseknek ajánlom a könyvemet, hanem belátásból. Tényleg magamnak, pontosabban azon - kevés - kollégámnak írtam, akik akarnak formális, logikai eszközöket alkalmazni a vizsgált társadalmi jelenségek leírásában. Ezzel nagyon leszűkítem azok körét, akiknek jó szívvel ajánlhatom a könyvemet. A módszertan miatt sokakat kizárok. Ezt így tartom helyénvalónak, mert kutatóként ez a dolgom. Viszont azért vannak olyan állításaim, felismeréseim, amelyeket szélesebb körnek is el lehetne, sőt, talán el is kéne mondanom, meg kéne értetnem, ezért megpróbálkozom egy másik, egy könnyebb műfajjal. Ez persze nagyon függ majd a kedvemtől, de most még valami feszül bennem. Khm.
Elsőre még magam védelmében írok valamit a módszertanról. Arról, hogy miért akartam ennyi logikát alkalmazni a könyvemben. Itt az akartam-on van a hangsúly. A társadalom- és humántudományokban ez - minimum - szokatlan. Az első, praktikus válaszom erre az, hogy én mérnökök között nőttem fel, köztük élek évtizedek óta, és ebben a közegben mindig azt láttam, látom természetesnek, hogy a tudomány nyelve a logika. Azt látom, hogy itt úgy vélik, azt a dolgot értettük meg igazán, és csak akkor lehet valami praktikusat csinálni belőle, ha már - valamilyen szintig - le tudjuk írni formálisan. Nem hiszem, hogy ezt az elvet, ezt a hozzáállást fel kéne adnunk akkor, amikor az embereket kezdjük el vizsgálni. Persze, sokkal nehezebb az embert elemezni, de ez a nehézség nem ok arra, hogy módszertant váltsunk.
A logika egy üres, semmitmondó eszköz, aminek segítségével lényegeset sosem tudunk meg a világról. Akkor meg minek kell hozzá ennyire ragaszkodni? Mert segíti a tudosók közti kommunikáció egyértelműségét. A könyvem relációelméleti része az, amit majd még sokszor szeretnék a keményebb tudományok képviselőinek orra alá dörgölni. Csak azért tettem bele a könyvembe azt a részt, mert megdöbbentő tapasztalatom volt az, hogy a matematika egyik legmélyebb rétegét mennyire pongyola terminológiai gyakorlat jellemzi. A legelemibb relációfogalmakra sokféle, egymást sokszor ütő, felülíró, túlhasznált terminusokat alkalmaznak. Ahogy a matematikusok saját természetes nyelvükön beszélnek az elméleteikről, majdnem ugyanolyan módon kaotikus, bábeli, mint a laikus közbeszéd bármelyik szegmensének diskurzusa. De! Az elméleteik mégis konzisztensek tudnak maradni, nincs - vagy kevés a - félreértés köztük. Miért? Mert a formuláik már egyértelműek. Amikor egy tételt megfogalmaznak, akkor gyakran más, egymástól eltérő szavakat, kifejezéseket használnak ugyanarra a dologra, de a logikai formulákban egyértelműség van. Vagyis a formulák teremtik meg az egyértelműséget köztük. Ebből fakadóan a logika egy hihetetlen erős önfegyelmező eszköz is egyben, mert folyamatosan arra kényszerít, hogy egyre pontosabban fogalmazzam meg, amit a világról gondolok. A logika soha nem írja elő, és sosem segít abban, hogy mit gondoljak a világról, tehát az intuíciónak, a kreativitásnak megmarad ugyanaz a teremtő ereje. Csak logikával semmire sem lehet menni.
A másik haszna a logikának az a JEPD-elv könnyebb betarthatósága, pontosabban az ebből fakadó előny. A JEPD-elv csak annyit jelent, hogy amikor egy jelenséget egy adott fogalomcsokorral leírunk, akkor célszerű olyan fogalmakat kreálni, amelyek együttesen lefedik a vizsgált jelenség egészét, tehát a jelenség minden mozzanatára rendelkezünk egy leíró fogalommal, viszont a használt fogalmak egymást kölcsönösen kizárják abban az értelemben, hogy nincsenek átfedő részeik egymással. Utóbbi elvárást sérti a "kisállat- és kutyakereskedés" felirat, és nem kell magyaráznom, miért nem szerencsés ez a kifejezés. Na, de miért fontos ez az elv? Azért, mert ha be tudom tartani, akkor azt mondhatom, hogy az alkalmazott fogalmakkal le lehet írni a vizsgált jelenséget, tehát nincs szükségem más fogalmakra, vagyis - és ez az igazán fontos - kimerítően megragadtam a világ vizsgált szegmensét, tehát nem is érdemes más fogalmakat keresni. Ez természetesen csak akkor erős állítás, ha tartalmasan tudom a jelenséget megragadni, leírni a fogalmaimmal. Tudom, hogy ez most nagyon absztrakt, de amikor majd elmondom, miért tettem a könyvem borítójára azt az asztrológiai körre hajazó ábrát, akkor egy kicsit remélhetőleg érthetőbbé és elfogadhatóbbá válik mindez.
A következő érvem a logika alkalmazása mellett megint nagyon praktikus. Amikor ötödéves matematikusmérnök hallgatóként a diplomámat kellett megírnom, akkor már eldőlt, hogy szociológus leszek. Második évfolyamra jártam az ELTE szociológia szakán párhuzamosan, és a Műegyetemen már csak túl akartam lenni. És pont akkor jelentek meg az asztali gépek, akkor ismertem meg a számítógépes programírás hihetetlen mámorát. Amikor a megírt program működni kezdett, azt tette, amit én elképzeltem előtte, az valóban a teremtés érzését adta. Ha csak egy évvel korábban élem meg ezt az élményt, ott maradok a programozói pályán. De nem így volt. Viszont ez az élmény idővel a gépek felé fordított abban az értelemben, hogy lassan az lett a mérce számomra egyre több területen, hogy meg lehet-e azt a dolgot, amit éppen vizsgáltam, a géppel értetni. És ez így van most is. Nem anniyra az érdekel, hányan fogják a könyvemben megírt téziseimet elfogadni, vitatni, támadni, hanem az, hogy mindazt, ami engem érdekel az ember viselkedéséből, hogyan lehet valamikor a gép számára megérttetni, átadni. Ettől fényévekre vagyunk, nincsenek illúzióim, de akkor is ez jelenti számomra az elsődleges mércét. Ehhez pedig logika kell.
Lehet persze, hogy ez csak egyfajta menekülés az emberekkel folytatott viták elől. Ki tudja. Mindenesetre most átlépek a logikamentes zónába.
