Minden erkölcstan magától értetődőnek veszi, hogy a jót el kell különíteni a rossztól, miközben egyértelműen meghatározható, hogy mi a jó, és mi a rossz, no és – természetesen – az erkölcsös embereknek a jót kell követniük. Mindez szép, de azért van egy kis probléma. Közel sem olyan egyértelmű ugyanis, hogy mit tekinthetünk jónak és rossznak. És itt most nem arra közhelyes tételre utalok, ami az értékeink relativizmusát állítja. A büntetéssel van a gond. A büntetés jelensége önmagában paradoxont okoz, olyan ellentmondásos helyzethez vezet, amelyben a jót és a rosszat többféleképpen is megítélhetjük. Vegyük a következő példát! Látunk egy felnőtt férfit, aki arcul csap egy kisgyereket. Ha a felnőtt egy tanár, a gyerek egy diák, és az iskolában történik mindez, akkor sokan egyetértenek azzal, hogy ez helytelen, rossz dolog volt. De mi van akkor, ha kiderül, hogy apáról és fiáról van szó, és kiderül, hogy egy fegyelmező célzattal kioszott atyai pofont láttunk. Mondjuk azért, mert fiú bántotta a kishúgát, és még hazudott is róla. Ugyanazt a pofont ilyen esetben már sokan jogosnak, elfogadhatónak, helyeselnivalónak, vagyis jónak tartják. – Csak a megérdemelt büntetését kapta a gyerek, és ha a büntetés elmaradt volna, akkor a gyerek sosem tanulná meg, hogy mi a rend. – szokás ilyenkor érvelni a pofon jogossága mellett. Ugyanaz a tett tehát egyszer rosszat, másszor jót jelenthet attól függően, hogy mit gondolunk a büntetésről, a büntetés jogosságáról.
Ezt a példát természetesen általánosíthatjuk, és bizonyítani lehet azt is (CSE 300), hogy a büntetés (vagy általánosabban a szankció) szükségszerűen rendelkezik ezzel az ellentmondásos minőséggel, tehát ahol büntetésről (szankcióról) van szó, ott mindig paradoxonnal kerülünk szembe. A paradoxon keletkezésének egyébként az az oka, hogy amikor a büntetés intézményét bevezetjük, akkor ezzel egy másodrendű fogalommal leírható cselekvést definiálunk, és ezáltal két szinten tesszük megítélhetővé az adott cselekvést. A pofonos példára utalva: alapértelmezés szerint a pofon mint az erőszak egyik formája nem helyeselhető, tehát rossz, de ha azt mondjuk, hogy innentől kezdve az atyai pofon bizonyos helyzetekben büntetésnek számít, amit a rossz gyerek nevelése céljából alkalmazunk, akkor innentől fogva, ezen a második értelmezési szinten már mondhatjuk azt, hogy a pofon jó. John Searle konstitutív szabályai ugyanezt a logikát követik. Amikor új társadalmi intézményeket konstruálunk azzal, hogy valami, már létezőre rámutatva azt mondjuk, ez mától kezdve ennek és ennek számít, akkor két szinten megítélhető jelenséget hozunk létre. Ez pedig mindig magában hordja a paradoxon lehetőségét.
