Sosem értettem, miért tartják olyan sokan olyan sokra a Tízparancsolatot - már ha erkölcsi útmutatásként akarjuk értelmezni. Sok gond van vele, ha azt keressük, hogy milyen végső, univerzális erkölcsi elveket érdemes az ember elé tenni. Csak azért, hogy szem előtt legyen, ide másolom az egyik változatát.
1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2. Isten nevét hiába ne vedd!
3. Az Úr napját szenteld meg!
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodj!
7. Ne lopj!
8. Ne hazudj,mások becsületében kárt ne tégy!
9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10. Mások tulajdonát ne kívánd!
Az első három az transzcendenciához fűződő viszonyról, s ebben az értelemben a hitről, nem pedig a cselekvésről, a másik emberhez való kapcsolódásról szól. Mindhárom parancsolat a szent és a profán közti éles és áthatolhatatlan határok fenntartását szolgálja. Nem is tartom erkölcsi elveknek ezeket. Ha valaki más transzcendenciában hisz, vagy egyáltalán nem hisz az emberen túl másban, akkor nem lehet erkölcsös ember csak azért, mert nem tartja be az első három parancsolatot? Mahatma Gandhi ne lett volna erkölcsös ember, mert az első három parancsolatot nem tartotta be? Aki nem hisz a transzendenciában, az eszerint nem lehet erkölcsös ember? Nem hiszem. Az Úr napjának, a szombatnak a tiszteletét előíró parancson még nyilvánvalóbban látszik, hogy az nem a másik emberhez való viszonyunkról szól. Miért jelentene bármit is az erkölcsiség szempontjából a hét egyik napjához való viszonyom? Egy közösség által teremtett konvenció természetesen kijelölhet egy ilyen napot, és sok mindent elő lehet írni a kiemelt nappal kapcsolatban, de ez nem a másik emberrel kapcsolatos magatartásunkat minősíti.
A transzcendenciában való hit - mint bármely más hit - a világ állásáról való vélekedés, vagyis olyan belső, intencionális állapot (CSE 144), amely a világot reprezentálja valahogyan. A hitet (vélekedést, tudást) mint intencionális állapotot azonban szembe állíthatjuk az akarattal mint a cselekvésre irányuló intencionalitással. A hitnek, illetve a cselekvésre irányuló akaratnak (és a cselekvést szabályozni kívánó erkölcsi elveknek) teljesen ellentétes az irányultsága. A hit (vélekedés, tudás) a világot adottnak veszi, az akarat (erkölcs) a világot meg akarja változtatni. Ezért minden cselekvés, minden cselekvést szabályozó elv lehet erkölcsi kérdés, de a hit (vélekedés, tudás) nem.
A negyediktől a nyolcadikig tartó szabályok már az ember-ember közti kapcsolat fontos kérdéseit szabályozzák, és van, ami valóban univerzálisnak mondható, de nem mindegyik. Tiszteld a szüleid, ne ölj, ne lopj és ne hazudj - ezek a társadalmi cselekvés univerzális szabályainak mondhatók minden kultúrán belül (mondjuk a hazugság problémaköre nem annyira egyértelmű, de hagyjuk ezt). Ezek valóban fontos, egy társadalom működéséhez nélkülözhetetlen előírások (három tiltás és egy kötelezés). Viszont feltehetjük a kérdést, van-e, volt-e olyan kultúra, amelyben nem szerepeltek ezek a parancsolatok, vagy másként: a keresztény kultúra specialitásának kell-e ezeket tartanunk. Utóbbi kérdésre a válasz nyilvan az, hogy nem. Ezek az útmutatások mindenhol és mindig megtalálhatóak voltak és nyilván lesznek a jövőben is. De akkor ezek nem adnak semmi egyedit a keresztény erkölcs különlegességéhez. Külön kezelem a hatodik szabályt (ne paráználkodj), mert azt történelmileg meghatározottnak, lokálisnak és messze nem univerzális jellegűnek tartom. Ez a szabály a házasság szentségét és ebből következően előbb a házasság örökkévalóságát, majd a házassági szexuális kapcsolat kizárólagosságát tételezi. Sok kultúra másként állt e kérdéshez a múltban, és a jelen kortárs kultúrája sem igazán igazodik ehhez a parancshoz. Nem is tartom igazán emberinek, de ezt most nem fejteném ki bővebben.
Az utolsó kettő parancsolattal újracsak az a bajom, hogy nem cselekvésről szól, hanem valamilyen belső irányulásról, belső állapotról, ezért nem tartom magatartási elvnek. Ne kívánd ezt, ne kívánd azt ... szól mindkét parancs. Ezek belső erényeket vagyis állapotokat akarnak szabályozni, így érzületi parancsoknak tarthatjuk őket. Az ilyen célokat lehet helyénvalónak tartani, csak mindig meg kell kérdezni, hogy miként érhetjük el a kívánt állapotot, és a válasz erre csak az lehet, hogy valamilyen magatartási szabályokat írunk elő. Azt pedig, hogy valaki ezeknek az érzületi parancsoknak megfelelően él-e, ezek szerint cselekedett-e, csak úgy tudjuk megállapítani, ha tényleges cselekvéseken keresztül szerzünk benyomást a másik beállítottságáról. A két szóbanforgó parancsolat egyébként nyilván a bujaság, illetve az irigység bűneinek elkövetését szeretné megakadályozni.
