Profánka professzor

Az aranyszabály a másik emberhez való viszonyulásunkat szabályozza, és bár az elv központjában ott van a másikra való hivatkozás, mégsem sorolhatjuk a reciprocitás megszokott fogalma alá. 

Gyakran hivatkoznak az aranyszabályra úgy, hogy voltaképp ez áll a keresztény erkölcs központjában, belőle, mint a legalapvetőbb erkölcsi elvből, levezethető minden más parancsolat. Bár az elv kétségkívül fontos, messze nem ez adja a keresztény erkölcs egyediségét. Egyrészt azért nem, mert sok más valláserkölcsben is megtalálhatjuk ezt a szabályt, így nem mondhatjuk, hogy csak a kereszténységhez lenne köthető. Másrészt van egy szabálya a Hegyi beszédnek, amit sokkal fontosabbnak tarthatunk az aranyszabálynál, ráadásul a kereszténységhez köthető, új és egyedi minőségként értékelhetünk. Az aranyszabálynak annyira erős karaktere van, hogy "rá hivatkozva" sorban fogalmaztak meg további "fémszabályokat", amelyek ilyen-olyan viselkedési maximákat foglaltak magukba  (CSD 96).

Segítheti az értelmezést, ha észrevesszük, mi a közös és mi az eltérő a fenti szabályokban. Mindegyik a cselekvő fél számára ír elő valamit úgy, hogy közben hivatkozik a kapcsolat másik résztvevőjére. Az arany- és ezüstszabály között csak annyi a különbség, hogy pozitív vagy negatív cselekvést, azaz valaminek a megtételét vagy valamitől való tartózkodást ír-e elő. Abban viszont megegyeznek, hogy az előírt cselekvés tartalmát vagy inkább irányultságát úgy határozzák meg, hogy a másikhoz való viszonyára a saját magához való viszonyulás minőségét írják elő. Tedd meg azt másoknak, amit magadnak is megtennél, ne tedd meg másoknak azt, amit magadnak sem tennél meg. Mindkét szabály ellenében lépett fel G.B. Shaw, amikor szellemes, bár a szabály lényegét elferdítő érve szerint azért nem szabad követnünk az aranyszabályt, mert így könnyen másokra erőltethetjük a saját ízlésünket.

Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ne tegyétek ti is velük. Lehet, hogy az ő ízlésük más. 

G.B. Shaw észrevétele annyiban jogos, hogy ha szószerint vesszük a két szabály tartalmát, akkor valóban elképzelhető olyan eset, amikor a másiknak való kedvezés szándéka azért nem ér célt, mert a feleknek eltérőek a preferenciáik. La Fontaine meséjére utalva, a történetet kicsit átértelmezve mondhatjuk, hogy a róka a lapostányérból szeret enni, a gólya palackból, és valamelyikük felkínálja a másiknak azt, amit ő szeretne kapni, akkor az nem örülne neki. Ennyiben igaza van Shaw-nak. Ennek ellenére azt mondom, igazából félreértelmezi az aranyszabályt, mert nem veszi figyelembe az elv "igazi szándékát". Az aranyszabály ugyanis a társas preferenciát, a másikra irányuló beállítódást szabályozza, és voltaképp az alturista beállítódás mentén történő cselekvést követeli meg, illetve az egoista cselekvést akarja tiltani (CSE 240). Ha az egoista és altruista irányultságot két dimenzióban ábrázoljuk, akkor négyféle "másikhoz való viszonyt" kapunk, ahogy a következő ábra mutatja.

Ha kooperálunk, akkor saját szempontjaink mellett részben figyelembe vesszük a másik érdekét, akaratát is, ami mindkettünk számára nyereséget hozhat, az önfeláldozásunk esetén viszont a másik javát csak saját veszteségünk árán szolgálhatjuk. A két beállítódásban közös az, hogy mindkettőben tetten érhető az altruizmus valamilyen fokozata. Hasonlókat mondhatunk az egoista beállítódásról, amikor a másik szempontjait már nem vesszük figyelembe, de ezt is kétféleképpen tehetjük: vagy saját magunknak kedvezünk azzal, hogy a másik érdekeivel, akaratával ellentétesen cselekszünk, vagy a másik mellett még saját magunknak is kárt okozunk. Előbbi a versengés, utóbbi a destrukció esete. Ha a végletekig absztraháljuk a dolgokat, akkor mondhatjuk, hogy a cselekvéseink során vagy altruista vagy egoista beállítódás jellemez minket. Ezek alapján pedig az aranyszabályt úgy értelmezhetjük, hogy az az altruista beállítódást írja elő. Ebből viszont az is levonható, hogy ez a szabály a társas preferenciáinkkal vagy általánosabban szólva a preferenciáinkkal kapcsolatos, nem pedig direkt módon a cselekvéseinkkel. Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy az aranyszabály igazi tartalmát - furcsa módon - rézszabály ragadja meg a legpontosabban, mert ez már pontosan azt fejezi ki, hogy a másik preferenciája szerint kell cselekedni. G.B. Shaw ellenvetése ebben az esetben már nem állna meg. A fémszabályaink közül csak a bronzszabály lóg ki a többiek közül, mert ez az útmutatás két cselekvést kapcsol össze egymással, és nem egy preferenciát és egy cselekvést. Ennek a bronzszabálynak egyébként megfeleltethetjük a tot-for-tat szabályt, a szemet szemért elvet, amiről még sok szó esik a későbbiekben. Ahhoz azonban játékelméletre is szükségünk lesz majd. És ha már a játékelméletet említettem, akkor érdemes azt is jeleznem, hogy az aranyszabályt (és társait) azokkal az elméletekkel lehet összekapcsolni, amelyek az erős reciprocitás, a méltányosság kérdéseivel foglalkoznak. 

Említettem, hogy a kereszténység mellett az összes fontos világvallás valamilyen formában előírta híveinek az aranyszabály követését. Nem hozok itt példát, az érdeklődők az angol nyelvű Wikipedián sok idézetet találhatnak erről.

Sosem értettem, miért tartják olyan sokan olyan sokra a Tízparancsolatot - már ha erkölcsi útmutatásként akarjuk értelmezni. Sok gond van vele, ha azt keressük, hogy milyen végső, univerzális erkölcsi elveket érdemes az ember elé tenni. Csak azért, hogy szem előtt legyen, ide másolom az egyik változatát.

  1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
  2. Isten nevét hiába ne vedd!
  3. Az Úr napját szenteld meg!
  4. Atyádat és anyádat tiszteld!
  5. Ne ölj!
  6. Ne paráználkodj!
  7. Ne lopj!
  8. Ne hazudj,mások becsületében kárt ne tégy!
  9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10. Mások tulajdonát ne kívánd!

Az első három az transzcendenciához fűződő viszonyról, s ebben az értelemben a hitről, nem pedig a cselekvésről, a másik emberhez való kapcsolódásról szól. Mindhárom parancsolat a szent és a profán közti éles és áthatolhatatlan határok fenntartását szolgálja. Nem is tartom erkölcsi elveknek ezeket. Ha valaki más transzcendenciában hisz, vagy egyáltalán nem hisz az emberen túl másban, akkor nem lehet erkölcsös ember csak azért, mert nem tartja be az első három parancsolatot? Mahatma Gandhi ne lett volna erkölcsös ember, mert az első három parancsolatot nem tartotta be? Aki nem hisz a transzendenciában, az eszerint nem lehet erkölcsös ember? Nem hiszem. Az Úr napjának, a szombatnak a tiszteletét előíró parancson még nyilvánvalóbban látszik, hogy az nem a másik emberhez való viszonyunkról szól. Miért jelentene bármit is az erkölcsiség szempontjából a hét egyik napjához való viszonyom? Egy közösség által teremtett konvenció természetesen kijelölhet egy ilyen napot, és sok mindent elő lehet írni a kiemelt nappal kapcsolatban, de ez nem a másik emberrel kapcsolatos magatartásunkat minősíti. 

A transzcendenciában való hit - mint bármely más hit - a világ állásáról való vélekedés, vagyis olyan belső, intencionális állapot (CSE 144), amely a világot reprezentálja valahogyan. A hitet (vélekedést, tudást) mint intencionális állapotot azonban szembe állíthatjuk az akarattal mint a cselekvésre irányuló intencionalitással. A hitnek, illetve a cselekvésre irányuló akaratnak (és a cselekvést szabályozni kívánó erkölcsi elveknek) teljesen ellentétes az irányultsága. A hit (vélekedés, tudás) a világot adottnak veszi, az akarat (erkölcs) a világot meg akarja változtatni. Ezért minden cselekvés, minden cselekvést szabályozó elv lehet erkölcsi kérdés, de a hit (vélekedés, tudás) nem.

A negyediktől a nyolcadikig tartó szabályok már az ember-ember közti kapcsolat fontos kérdéseit szabályozzák, és van, ami valóban univerzálisnak mondható, de nem mindegyik. Tiszteld a szüleid, ne ölj, ne lopj és ne hazudj - ezek a társadalmi cselekvés univerzális szabályainak mondhatók minden kultúrán belül (mondjuk a hazugság problémaköre nem annyira egyértelmű, de hagyjuk ezt). Ezek valóban fontos, egy társadalom működéséhez nélkülözhetetlen előírások (három tiltás és egy kötelezés). Viszont feltehetjük a kérdést, van-e, volt-e olyan kultúra, amelyben nem szerepeltek ezek a parancsolatok, vagy másként: a keresztény kultúra specialitásának kell-e ezeket tartanunk. Utóbbi kérdésre a válasz nyilvan az, hogy nem. Ezek az útmutatások mindenhol és mindig megtalálhatóak voltak és nyilván lesznek a jövőben is. De akkor ezek nem adnak semmi egyedit a keresztény erkölcs különlegességéhez. Külön kezelem a hatodik szabályt (ne paráználkodj), mert azt történelmileg meghatározottnak, lokálisnak és messze nem univerzális jellegűnek tartom. Ez a szabály a házasság szentségét és ebből következően előbb a házasság örökkévalóságát, majd a házassági szexuális kapcsolat kizárólagosságát tételezi. Sok kultúra másként állt e kérdéshez a múltban, és a jelen kortárs kultúrája sem igazán igazodik ehhez a parancshoz. Nem is tartom igazán emberinek, de ezt most nem fejteném ki bővebben.

Az utolsó kettő parancsolattal újracsak az a bajom, hogy nem cselekvésről szól, hanem valamilyen belső irányulásról, belső állapotról, ezért nem tartom magatartási elvnek. Ne kívánd ezt, ne kívánd azt ... szól mindkét parancs. Ezek belső erényeket vagyis állapotokat akarnak szabályozni, így érzületi parancsoknak tarthatjuk őket. Az ilyen célokat lehet helyénvalónak tartani, csak mindig meg kell kérdezni, hogy miként érhetjük el a kívánt állapotot, és a válasz erre csak az lehet, hogy valamilyen magatartási szabályokat írunk elő. Azt pedig, hogy valaki ezeknek az érzületi parancsoknak megfelelően él-e, ezek szerint cselekedett-e, csak úgy tudjuk megállapítani, ha tényleges cselekvéseken keresztül szerzünk benyomást a másik beállítottságáról. A két szóbanforgó parancsolat egyébként nyilván a bujaság, illetve az irigység bűneinek elkövetését szeretné megakadályozni.

A keresztény erkölcsről beszélve sokan (talán legtöbben) a Tízparancsolatot tartják a legfontosabb forrásnak. A vallások, (vallás)erkölcsi rendszerek összehasonlításakor gyakran hivatkoznak az aranyszabályra, mint elsődleges cselekvési elvre. Ez része a Hegyi beszédnek, ami a jézusi útmutatások legteljesebb összefoglalása. Az persze kérdés, hogy vajon az aranyszabály-e a Hegyi beszéd legfontosabb eleme vagy valami más, illetve azt is érdemes megnézni, hogy az aranyszabály kizárólag a keresztény erkölcshöz köthető-e vagy sem. Egy darabig még ezt a kérdéskört fogom megvizsgálni, és eközben többször kell majd hosszabb-rövidebb kitérőket tennem. A mondandóm lényege az lesz, hogy a Tízparancsolat szerintem nem fontos, az aranyszabály már inkább, de érdemes a helyére tenni, viszont a lényeg a Hegyi beszédben található meg, mégpedig az erőszak hiábavalóságára ráébreszteni képes gesztusban, amit a Hegyi beszédben az orca-példázatok szemléltetnek.

Minden erkölcstan magától értetődőnek veszi, hogy a jót el kell különíteni a rossztól, miközben egyértelműen meghatározható, hogy mi a jó, és mi a rossz, no és – természetesen – az erkölcsös embereknek a jót kell követniük. Mindez szép, de azért van egy kis probléma. Közel sem olyan egyértelmű ugyanis, hogy mit tekinthetünk jónak és rossznak. És itt most nem arra közhelyes tételre utalok, ami az értékeink relativizmusát  állítja. A büntetéssel van a gond. A büntetés jelensége önmagában paradoxont okoz, olyan ellentmondásos helyzethez vezet, amelyben a jót és a rosszat többféleképpen is megítélhetjük. Vegyük a következő példát! Látunk egy felnőtt férfit, aki arcul csap egy kisgyereket. Ha a felnőtt egy tanár, a gyerek egy diák, és az iskolában történik mindez, akkor sokan egyetértenek azzal, hogy ez helytelen, rossz dolog volt. De mi van akkor, ha kiderül, hogy apáról és fiáról van szó, és kiderül, hogy egy fegyelmező célzattal kioszott atyai pofont láttunk. Mondjuk azért, mert fiú bántotta a kishúgát, és még hazudott is róla. Ugyanazt a pofont ilyen esetben már sokan jogosnak, elfogadhatónak, helyeselnivalónak, vagyis jónak tartják. – Csak a megérdemelt büntetését kapta a gyerek, és ha a büntetés elmaradt volna, akkor a gyerek sosem tanulná meg, hogy mi a rend. – szokás ilyenkor érvelni a pofon jogossága mellett. Ugyanaz a tett tehát egyszer rosszat, másszor jót jelenthet attól függően, hogy mit gondolunk a büntetésről, a büntetés jogosságáról.

Ezt a példát természetesen általánosíthatjuk, és bizonyítani lehet azt is (CSE 300), hogy a büntetés (vagy általánosabban a szankció) szükségszerűen rendelkezik ezzel az ellentmondásos minőséggel, tehát ahol büntetésről (szankcióról) van szó, ott mindig paradoxonnal kerülünk szembe. A paradoxon keletkezésének egyébként az az oka, hogy amikor a büntetés intézményét bevezetjük, akkor ezzel egy másodrendű fogalommal leírható cselekvést definiálunk, és ezáltal két szinten tesszük megítélhetővé az adott cselekvést. A pofonos példára utalva: alapértelmezés szerint a pofon mint az erőszak egyik formája nem helyeselhető, tehát rossz, de ha azt mondjuk, hogy innentől kezdve az atyai pofon bizonyos helyzetekben büntetésnek számít, amit a rossz gyerek nevelése céljából alkalmazunk, akkor innentől fogva, ezen a második értelmezési szinten már mondhatjuk azt, hogy a pofon jó. John Searle konstitutív szabályai ugyanezt a logikát követik. Amikor új társadalmi intézményeket konstruálunk azzal, hogy valami, már létezőre rámutatva azt mondjuk, ez mától kezdve ennek és ennek számít, akkor két szinten megítélhető jelenséget hozunk létre. Ez pedig mindig magában hordja a paradoxon lehetőségét.

Sok évvel ezelőtt sokat kerestem, de végül nem találtam, hogy a keresztény erkölcs szerintem legfontosabb tézise, a "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" mondat hol szerepel a Bibliában. Kértem segítséget másoktól, de az is csak azt erősítette meg, hogy ez a magyar közmondás nem a Bibliából származik. Nekem ugyan meglepő lenne mindez, ha valóban így lenne, de most nem ez az érdekes. Cselekvéselméleti nézőpontból tekintve az az igazán fontos kérdés, hogy mi is kell a szabály lényegének tartanunk. Na, ez az a kérdés, amire most még nem tudom a választ, de e blog talán legfontosabb feladatának tartom azt, hogy megtaláljam a megoldást. Ehhez persze sok minden másról kell majd írnom, mert nyilván más szabályokkal szembeállítva, azokhoz viszonyítva lehet majd - talán - megtalálni kő-kenyér szabály lényegi tartalmát. Lám, lám, már az is nehezíti a beszédet erről, hogy nem tudjuk jól megnevezni magát a dolgot. Már a poszt címében is "lusta" voltam kiírni a teljes szabályt, és a folyószövegben még nehézkesebb hivatkozni rá. Kényelmetlen mondatban foglalni a "Ha megdobnak kőve, dobd vissza kenyérrel" szabályt, nyilván csak a figyelemfelkeltés miatt használtam a kő-kenyér szabály terminusát, én magam sem tartanám szerencsésnek így nevezni a továbbiakban. De akkor hogyan utaljunk rá? Vannak, akik az aranyszabály egyik megnyilvánulásaként értelmezik, Bibó az aktív szeretet parancsának nevezte. Szerintem mindkét megnevezési kísérlet téves. Nem tudok jó hivatkozásról, nem tudok jó nevet ajánlani, talán majd később kerül az asztalra valami elfogadható.

Lehetséges fogásokat keresgetve idézek egy levélből, ami a mondás előzményeit gyűjtötte össze. Közvetítőn keresztül kaptam a szöveget, a szerzőt személyesen nem ismerem, nem tartom itt fontosnak felfedni a kilétét.

- - - - - - -

"Már Jókai is ismerhette, hisz ezt írja: "Az én kenyerem mindig meggyőzi az ő kövét"  (Jóval viszonozom  a rosszat)

Jézusi mondásként szokták idézni: "Aki téged kővel dob, dobd vissza kenyérrel" vagy "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" (Jóval viszonozd a rosszat).

Tartalmilag a Bibliában találunk hasonlókat, mint pl. 1Thesszalonika 5:15-ben "Vigyázzatok, hogy senki ne fizessen rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt." vagy a Római levél 12:17-ben "Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.  Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben, Ne álljatok bosszút magatokért..."  vagy az 1Péter 3:9-ben "Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást..." És mindebben Jézus a példa: 1Péter 2: 23-ban "Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.

És még bizonyára van egyéb bibliai szöveg ebben az értelemben, amelynek alapján megfogalmazódott a magyar közmondás."

- - - - - - -

Az idézetben megidézetett erkölcsi útmutatások közül van, ami valóban ide tartozik, van, ami nem. Az nyilvánvaló, hogy a mondás a jó és rossz cselekvés közti kapcsolatot akarja szabályozni, de hát, sok más útmutatás is ugyanezt akarja, tehát további vonásokat kéne még elkülönítenünk itt a többi erkölcsi parancshoz képest. Mondtam: megoldásom még nincs, de pár dolgot azért rögzíthetünk. Előszöris: cselekvési szabályról vagy - ahogy később majd beemelem a játékelméleti fogalmakat, onnantól kezdve mondhatom azt is, hogy - cselekvési stratégiáról van szó. Aztán: két ember cselekvését kapcsoljuk össze, mégpedig a két cselekvő aszinkron vagyis időben egymást követő cselekvését. Ebből következően: reciprocitásról, még pontosabban direkt reciprocitásról van szó, nem másról. Végül: nem feltétel nélküli szabályról, hanem feltételes szabályról van szó, vagyis a mondás szerint cselekvő személy a másik cselekvésére reagál. Ez nem annyira nyilvánvaló, de én nagyon fontosnak érzem.

Reciprocitás, feltételesség, játékelmélet stb. - olyan fogalmakra hivatkoztam itt, amelyeket röviden be kell mutatnom, hogy továbbléphessünk e posztban feltett kérdés megválaszolásában. 

Nem szerénységből mondom, hogy keveseknek ajánlom a könyvemet, hanem belátásból. Tényleg magamnak, pontosabban azon - kevés - kollégámnak írtam, akik akarnak formális, logikai eszközöket alkalmazni a vizsgált társadalmi jelenségek leírásában. Ezzel nagyon leszűkítem azok körét, akiknek jó szívvel ajánlhatom a könyvemet. A módszertan miatt sokakat kizárok. Ezt így tartom helyénvalónak, mert kutatóként ez a dolgom. Viszont azért vannak olyan állításaim, felismeréseim, amelyeket szélesebb körnek is el lehetne, sőt, talán el is kéne mondanom, meg kéne értetnem, ezért megpróbálkozom egy másik, egy könnyebb műfajjal. Ez persze nagyon függ majd a kedvemtől, de most még valami feszül bennem. Khm.

Elsőre még magam védelmében írok valamit a módszertanról. Arról, hogy miért akartam ennyi logikát alkalmazni a könyvemben. Itt az akartam-on van a hangsúly. A társadalom- és humántudományokban ez - minimum - szokatlan. Az első, praktikus válaszom erre az, hogy én mérnökök között nőttem fel, köztük élek évtizedek óta, és ebben a közegben mindig azt láttam, látom természetesnek, hogy a tudomány nyelve a logika. Azt látom, hogy itt úgy vélik, azt a dolgot értettük meg igazán, és csak akkor lehet valami praktikusat csinálni belőle, ha már - valamilyen szintig - le tudjuk írni formálisan. Nem hiszem, hogy ezt az elvet, ezt a hozzáállást fel kéne adnunk akkor, amikor az embereket kezdjük el vizsgálni. Persze, sokkal nehezebb az embert elemezni, de ez a nehézség nem ok arra, hogy módszertant váltsunk.

A logika egy üres, semmitmondó eszköz, aminek segítségével lényegeset sosem tudunk meg a világról. Akkor meg minek kell hozzá ennyire ragaszkodni? Mert segíti a tudosók közti kommunikáció egyértelműségét. A könyvem relációelméleti része az, amit majd még sokszor szeretnék a keményebb tudományok képviselőinek orra alá dörgölni. Csak azért tettem bele a könyvembe azt a részt, mert megdöbbentő tapasztalatom volt az, hogy a matematika egyik legmélyebb rétegét mennyire pongyola terminológiai gyakorlat jellemzi. A legelemibb relációfogalmakra sokféle, egymást sokszor ütő, felülíró, túlhasznált terminusokat alkalmaznak. Ahogy a matematikusok saját természetes nyelvükön beszélnek az elméleteikről, majdnem ugyanolyan módon kaotikus, bábeli, mint a laikus közbeszéd bármelyik szegmensének diskurzusa. De! Az elméleteik mégis konzisztensek tudnak maradni, nincs - vagy kevés a - félreértés köztük. Miért? Mert a formuláik már egyértelműek. Amikor egy tételt megfogalmaznak, akkor gyakran más, egymástól eltérő szavakat, kifejezéseket használnak ugyanarra a dologra, de a logikai formulákban egyértelműség van. Vagyis a formulák teremtik meg az egyértelműséget köztük. Ebből fakadóan a logika egy hihetetlen erős önfegyelmező eszköz is egyben, mert folyamatosan arra kényszerít, hogy egyre pontosabban fogalmazzam meg, amit a világról gondolok. A logika soha nem írja elő, és sosem segít abban, hogy mit gondoljak a világról, tehát az intuíciónak, a kreativitásnak megmarad ugyanaz a teremtő ereje. Csak logikával semmire sem lehet menni.

A másik haszna a logikának az a JEPD-elv könnyebb betarthatósága, pontosabban az ebből fakadó előny. A JEPD-elv csak annyit jelent, hogy amikor egy jelenséget egy adott fogalomcsokorral leírunk, akkor célszerű olyan fogalmakat kreálni, amelyek együttesen lefedik a vizsgált jelenség egészét, tehát a jelenség minden mozzanatára rendelkezünk egy leíró fogalommal, viszont a használt fogalmak egymást kölcsönösen kizárják abban az értelemben, hogy nincsenek átfedő részeik egymással. Utóbbi elvárást sérti a "kisállat- és kutyakereskedés" felirat, és nem kell magyaráznom, miért nem szerencsés ez a kifejezés. Na, de miért fontos ez az elv? Azért, mert ha be tudom tartani, akkor azt mondhatom, hogy az alkalmazott fogalmakkal le lehet írni a vizsgált jelenséget, tehát nincs szükségem más fogalmakra, vagyis - és ez az igazán fontos - kimerítően megragadtam a világ vizsgált szegmensét, tehát nem is érdemes más fogalmakat keresni. Ez természetesen csak akkor erős állítás, ha tartalmasan tudom a jelenséget megragadni, leírni a fogalmaimmal. Tudom, hogy ez most nagyon absztrakt, de amikor majd elmondom, miért tettem a könyvem borítójára azt az asztrológiai körre hajazó ábrát, akkor egy kicsit remélhetőleg érthetőbbé és elfogadhatóbbá válik mindez.

A következő érvem a logika alkalmazása mellett megint nagyon praktikus. Amikor ötödéves matematikusmérnök hallgatóként a diplomámat kellett megírnom, akkor már eldőlt, hogy szociológus leszek. Második évfolyamra jártam az ELTE szociológia szakán párhuzamosan, és a Műegyetemen már csak túl akartam lenni. És pont akkor jelentek meg az asztali gépek, akkor ismertem meg a számítógépes programírás hihetetlen mámorát. Amikor a megírt program működni kezdett, azt tette, amit én elképzeltem előtte, az valóban a teremtés érzését adta. Ha csak egy évvel korábban élem meg ezt az élményt, ott maradok a programozói pályán. De nem így volt. Viszont ez az élmény idővel a gépek felé fordított abban az értelemben, hogy lassan az lett a mérce számomra egyre több területen, hogy meg lehet-e azt a dolgot, amit éppen vizsgáltam, a géppel értetni. És ez így van most is. Nem anniyra az érdekel, hányan fogják a könyvemben megírt téziseimet elfogadni, vitatni, támadni, hanem az, hogy mindazt, ami engem érdekel az ember viselkedéséből, hogyan lehet valamikor a gép számára megérttetni, átadni. Ettől fényévekre vagyunk, nincsenek illúzióim, de akkor is ez jelenti számomra az elsődleges mércét. Ehhez pedig logika kell. 

Lehet persze, hogy ez csak egyfajta menekülés az emberekkel folytatott viták elől. Ki tudja. Mindenesetre most átlépek a logikamentes zónába.